A 20. század egyházi és vallási ÉLETE
Protestáns teológia fejlődése a 19-20. században
A 19. századi társadalom a francia forradalom fellépése és az angol iparosítás következtében gyökeresen megváltozott. Nyugaton megindult egy áramlás a falvakból a városokba, így a tradicionális közösségek – beleértve az egyházakat is – felbomlani látszottak. Megindult a szekularizáció, sokan érezték úgy, hogy választaniuk kell a tudomány és a hit, a kultúra és a vallás között- Az egyházak, ezen belül a teológiai gondolkodás is, igyekezett idomulni a megváltozott állapotokhoz. A hagyományos felekezetek mellett jelentős szerep jutott a különböző ébredési mozgalmaknak, ezzel egyidejűleg nagyobb mozgásteret kaptak a különböző szekták és kisegyházak is. Mind a különböző missziós társaságok, mind pedig a kisközösségek igyekeztek maguknak megnyerni az egyháztól elszakadt tömegeket. 
Ezzel szemben az új jelenségre az egyházak egyféle megmerevedéssel válaszoltak, a teológusok és filozófusok pedig megpróbáltak valamiféle kompromisszumot kötni a vallás és a kultúra között (Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher, Immanuel Kant). A teológiában ennek eredménye egy olyan mértékű liberalizálódás lett, amelynek következményei napjainkig tartanak. A protestáns teológiai gondolkodáson belül számos vonulat látszik meghúzódni.
Ezzel szemben az új jelenségre az egyházak egyféle megmerevedéssel válaszoltak, a teológusok és filozófusok pedig megpróbáltak valamiféle kompromisszumot kötni a vallás és a kultúra között (Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher, Immanuel Kant). A teológiában ennek eredménye egy olyan mértékű liberalizálódás lett, amelynek következményei napjainkig tartanak. A protestáns teológiai gondolkodáson belül számos vonulat látszik meghúzódni.Vallásos szocialista mozgalom
Megindítójának ifj. Christoph Blumhardtot tekintik, aki a szocialista eszmék megvalósulásában Isten akaratát vélte felismerni, annak politikai és társadalmi állásfoglalásait a keresztyénség számára is iránymutatónak tartotta. Gondolkodásából két fontos irányzat fakadt: a svájci vallásos szocializmus, illetve a dialektikai teológia.
A svájci vallásos szocializmus alapítói Hermann Kutter és Leonhard Ragaz voltak. Harcoltak az egyház megújulásáért, ám közben kemény bírálattal illeték mind az egyházi vezetőket, mind pedig az egyéb belmissziói mozgalmakat. Szerintük az egyház és a társadalom megújulása szorosan kapcsolódik egymással. Radikalizmusuk miatt sokan Thomas Müntzer mozgalmával hasonlították össze őket, ebből kifolyólag sok támadásban volt részük.
A dialektikus teológianémet, illetve svájci területen kelt életre. Meghatározó alakja Karl Barth (1886-1968), református lelkész volt, aki nagy hatást gyakorolt a magyarországi protestáns teológiai gondolkodásra is. A dialektikus teológia jeles művelői voltak még Emil Brunner és Eduard Thurneysen. Barth élesen bírálta a teológiai liberalizmust, elutasította az ún. szubjektivizmust, és megpróbált új utakat keresni a teológiában. Kétségtelen pozitívuma volt, hogy „újra felfedezte” a reformátorokat, különösen Kálvint. Mint a Német Hitvalló Egyház tagja és az ún. Barmeni 
Nyilatkozat egyik megfogalmazója bátran kiállt Hitler politikájával szemben, ami miatt távoznia kellett Németországból. „Harcostársa”, az evangélikus Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) mártírhalált halt. Bonhoeffer szintén a Hitvalló Egyház kiemelkedő személyisége volt, emellett ő is a dialektikus teológia elkötelezett híve. Barth-tal szemben ő a vallást történelmi jelenségnek tartotta, amely szerinte letűnőben van. A kettejük által kijelölt úton haladva jutottak el tanítványaik a vallásos radikalizmusig.A dialektikus teológiából „nőtte ki magát” később a radikális teológia és a reménység teológiája. A barthi és iskola bonhoefferi követői közül egyre többen kezdték hirdetni, hogy Istenről nem lehet beszélni, mert Ő igazából már nincs is közöttünk, csupán megteremtette a világot, amely ettől fogva magától működik. Mások egyenesen azt vallották, hogy Isten halott, és nincs értelme beszélni a „magasabb valóságról” (William Hamilton, Thomas Alitzer, John A.T. Robinson). Ezen az úton haladva jutottak el oda, amit Rudolf Bultmann (1884-1976) úgy fogalmazott meg, hogy a Biblia üzenetét „mítosztalanítani” kell, hogy az evangélium eredeti jelentése jelenjen meg előttünk. Hasonló módon gondolkodott a másik nagy liberális teológus, Albert Schweitzer is (1875-1965). Szerintük „a teológia feladata az akadályok és botránykövek elhárítása a modern ember útjából.”
A reménység teológiájának még ma is élő reprezentánsa Jürgen Moltmann (1926-), tübingeni teológiai tanár, az ökumenizmus lelkes pártfogója. Moltmann Ernst Bloch utópista gondolatait kísérelte meg összekapcsolni a jövőbe vetett reménnyel és várakozással. Istenről, mint „barátjáról” beszél, szerinte az egyháznak harcolnia kell az emberi jogokért, a békéért, a környezetvédelemért…
A neoprotestantizmus térhódítása
A liberális teológiai gondolkodás térhódítása, valamint az egyházakat mind inkább szétziláló szekularizáció fokozatosan a történelmi protestáns egyházak gyengüléséhez vezetett. Nyugaton olykor tömegek hagyták el gyülekezeteiket, templomokat zártak be. Eközben sorra jöttek létre különböző színezetű új közösségek, közöttük neoprotestáns kisközösségek is.
A 20. században a protestáns teologizálás választóvonalhoz érkezett. Ekkorra már annyira kiéleződött a bibliai racionalisták és a hitvalló keresztyének között a harc, hogy ez sok helyütt egyházszakadáshoz vezetett. Míg Nyugaton a liberálisok voltak túlsúlyban, az Egyesült Államokban kiegyenlítődött küzdelem folyt. Az ún. fundamentalisták hitvalló nyilatkozatot adtak ki, amelyben hitet tettek a Szentírás tévedhetetlensége és Krisztus valódi istensége mellett, vallották, hogy Jézus szűz Máriától született, Krisztus áldozata az egyedüli helyettes jóvátétel, vallották a feltámadást és Krisztus testben való visszajövetelét.
Miközben a harc folyt, egy harmadik irányzat is egyre népszerűbb lett, ez pedig az ún. evangélikál gondolkodásmód. Sok tekintetben ez az irányzat a korábbi ébredési mozgalmak folytatása. Követői általában négy tétel szoktak hangsúlyozni: a Biblia tekintélyét és elégségességét, a Krisztus megváltó halála általi megváltás egyedülálló voltát, a személyes megtérés fontosságát, a missziói szükségességét. A teológiai és dogmatikai kérdéseket másodlagosnak tekintették, az egyházról szóló tanítás pedig szinte teljesen hiányzik náluk. Azt vallották, hogy bárki ide tartozhat (felekezeti különbözőség nélkül), aki vallja a fentieket. Ezt az első pillanatra rendkívül szimpatikusnak tűnő irány végül ahelyett, hogy összetartó erő lett volna, a keresztyénség elszíntelenedéséhez, és további osztódásokhoz vezetett. Neki köszönhető, hogy ma már szerte a világon szinte megszámlálhatatlan keresztyén kisegyház és közösség jött létre, amelyek egymással is rivalizálva, képtelenek az egész társadalmat átható erővé formálódni.
A mozgalom a századforduló táján indult el hódító útjára, és több hullámban söpört végig szinte valamennyi földrészen. Az első hullám maga a pünkösdizmus megjelenése, illetve Európába érkezése volt. Ez még nem kavart különösebb viharokat, bár kétségtelenül kivívta a történelmi egyházak rosszallását. A hitvalló teológusok azonnal elítélték a jelenséget (Berlini Nyilatkozat), azt állítva, hogy nincs összhangban a Szentírással, sőt mi több „alulról” (az ördögtől) jön. A második hullám a hatvanas évek elején kezdődött, jellemző rá, hogy nem új közösségeket kívánt létrehozni, hanem a meglévőket szerette volna megújítani. Képviselői (Dennis Bennett, Larry Christenson, David Wilkerson, Demos Shakarian vagy Derek Price) ma már a mozgalom „veteránjainak” számítanak, műveik pedig klasszikusok lettek. Feltűnően nagy hatással voltak a római katolikus egyházra. A mozgalomban hihetetlenül sok irányzat van, meglehetősen nagyok közöttük a hangsúlyeltolódások. A harmadik hullám a nyolcvanas években jelent meg, ez az ún. „erőevangélizáció” és a gyülekezetnövekedés mozgalma. Alapítói Peter Wagner és John Wimber, fő ideológusa pedig a koreai Paul Yonggi Cho. Nagy hangsúlyt fektetnek a csodás gyógyításokra. Különböző jeleket mutatnak be (mint pl. a hanyattesés), a Biblia ismeretét pedig elfoglalja a megtapasztalás.
A különböző neoprotestáns (evangélikál és karizmatikus) kisegyházak ma élik reneszánszukat, bár közben sokan el is tűnnek a történelem süllyesztőjében. Egyháztörténeti jelentőségüknek vizsgálata, munkájuk és hatásfokuk megítélése a felnövekvő nemzedék nagy feladata lesz!
A római katolicizmus napjainkban
A római katolikus egyház ereje a reformációt követő évtizedekben jelentősen lecsökkent. A térvesztése azonban – mint utólag kiderült – csak időleges volt, hisz az ellenreformáció, illetve a francia forradalom után, ha nem is teljes mértékben, de visszanyerte korábbi politikai befolyását.
Teológiailag az egyház a skolasztikához, kegyességében pedig a 19. századi romantikus restaurációhoz igazodott. Hangsúlyozta az egyház tradícióját és a pápaság folytonosságát. A Biblia mellett egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az egyházatyák szent iratai, és fontos forrásnak számított az ún. „szóbeli apostoli tradíció”. Ebben az időszakban három új dogmát fogalmazott meg: Mária szeplőtelen fogantatása, a pápa csalhatatlansága és Mária mennybemenetele. Ezzel viszont a Szentírás, a tanítás és a hagyomány helyett az egyház aktuális véleménye vette át a döntő szerepet.
A katolikus egyház kebelén belül kialakuló új kegyesség babonasággal és rajongással párosult. Egyre inkább elterjedt a Mária-tisztelet, imádni kezdték a mise jegyeit, csodás gyógyulások mentek végbe. A jezsuiták jelentősen befolyásolni tudták az egyház életét, és ezzel nem csekély politikai hatalomra tettek szert.
Róma politikailag eleinte a liberális vonalat követte, amely az egyház és az állam szétválasztására törekedett. Amikor azonban a keresztyénség elveszített a központi szerepét, megerősítette a pápaság intézményét, és azt kezdte hirdetni, hogy a teljes vallásszabadsággal együtt jár „a tévtanítás és a tévedés szabadsága” is, ami viszont a katolikus egyház számára megengedhetetlennek tűnt. Hevesen támadni kezdte a bibliai racionalizmust, de legalább ilyen vehemenciával ostorozta a protestantizmust, a különböző missziós társulatokat, sőt a tudományt is.
Miután az egyház központi szerepe a világban meglehetősen háttérbe szorult, Róma számára fontossá vált, hogy döntő módon befolyásolni tudja híveit. Ezért megerősítették a pápai hatalmat, és az I. Vatikáni zsinaton kihirdették a pápa csalatkozhatatlanságát, tévedhetetlen tanítónak nyilvánítva őt. Emellett, mint egyetemes püspököt, más egyházvezetők fölé emelte, ő lett „Krisztus egyedüli földi helytartója”. Ezzel szemben a régi tridenti tanítások (amelyek többek között eretnekségnek ítélték a reformációt) érvényben maradtak.
A 20. században a katolikus egyház megerősítette pozícióját. Az ún. reformkatolicizmus követői közül többen megpróbáltak hidat verni az egyház és a modern kultúra között, figyelmen kívül hagyták a skolasztikus gondolkodást, Óvakodtak a protestánsok kemény megítélésétől. Némelyek (mint Alfred Loisy) még a vallásos szocializmus gondolatától sem idegenkedtek, amikor azonban átvették a protestáns egyházakban használt történeti-kritikai módszert, amellyel a Biblia megbízhatóságát és tekintélyét vonták kétségbe. X. Pius pápa azonban keményen fellépett ezek ellen, és az egyházi tisztségviselőktől megkövetelte az ún. modernista esküt, amely 65 különböző „tévtanítást” elítélt. Ennek ellenére a II. világháború után több katolikus teológus is inkább a divatos filozófiai tanokhoz próbált igazodni, mintsem a Szentíráshoz. Hegel idealizmusa és az egzisztencialista eszmék egyaránt hatottak Henri de Lubac, Y. Congar, Karl Rahner és Hans Küng teológiájára. Munkálkodásuk által lassan kifejlődött a „nouvelle theológie” mozgalma. Ezzel a felvilágosodás, ha későn is, de elérte a katolikus egyházat.
A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) után új szelek kezdtek el fújdogálni, Vatikán nyitott a többi egyház felé. Megfigyelőket küldött az Egyházak Világtanácsába, és szorgalmazni kezdte egy ökumenikus zsinat összehívását. A pápa a megújulást (aggiornamento) szorgalmazott. A változás egyaránt érintette a teológiai gondolkodást, a liturgiát, a szervezeti kérdéseket. Megerősítette azokat a tanításokat, amelyek a Mária-tiszteletre vonatkoztak, és kimondta a misszió szükségességét. A latin nyelvvel szemben nagyobb teret nyert a népnyelv használata az istentiszteleteken, igaz, ezt nem tették kötelezővé.
A nyilvánvaló pozitív változások azonban nem jelentették azt, hogy Róma lemondott volna korábbi álláspontjáról. A Tridenti Zsinat és az I. Vatikáni Zsinat tanításait nem vonták vissza, és továbbra is a katolikus egyházat tartják az egy igaz egyháznak, ahová az ökumené által visszavárják a korábban elszakadt egyháztesteket, a „más elismerendő egyházakat” (bár lényegében kizárta annak lehetőségét, hogy missziót folytasson a protestánsok között). Érvényben maradt az a korábbi álláspont, mely szerint „a Szentlélek munkálkodik az egyházon kívül is, hogy gerjessze a római katolikus egyházzal való egység iránti vágyat”. A múlttal való kontinuitás fontosabbnak tűnt, mint az új idők iránti nyitottság!
A keleti (ortodox) egyházak
Az ortodox egyházak az egykori Római Birodalom keleti részén jöttek létre 1054-ben, a nagy egyházszakadást követően. Ma is zömmel Keleten találhatók, bár a nagy kivándorlások miatt ma már Nyugaton, sőt Amerikában is szép számban élnek ortodoxok.
Ha a keleti egyházat összevetjük a nyugati egyházakkal, akkor a kép Keleten viszonylag egyszerűbb. Itt vallási értelemben kimaradt a középkor, sőt a reformáció, így az ellenreformáció is. A nyugati teológiai fejlődés ugyan visszhangra talált az ortodoxok körében, de jelentősen nem tudta befolyásolni azt. A középkorban a két egyháztest több alkalommal is megpróbált kibékülni, ám ekkorra már a teológiai és kegyességi különbözőségek oly nagyok lettek, hogy lehetetlen volt őket áthidalni.
A keleti (ortodox) egyházak történelmét számos külső és belső tényező határozza meg. Keleten a korai időszakban különböző egyháztestek alakultak ki, pl. a mai Irak és Irán területén az ún. nestoriánus egyházak, Egyiptomban, Indiában és Örményországban pedig az ún. monofizita egyházak. A későbbiekben egyre inkább tért veszítettek, nemcsak az egyházszakadások miatt, hanem az iszlám erőteljes előretörése folytán. Eltűntek az alexandriai, antiókhiai és jeruzsálemi patriárkátusok, csupán a konstantinápolyi maradt meg. Közben azonban az ortodox egyház Bizánc határain kívül is végzett missziót, amely különösen a szláv népek között volt sikeres. Miután Konstantinápoly török kézre került, Moszkva lett a keleti egyház centruma. Ennek ellenére a konstantinápolyi pátriárka nagy tekintélynek örvend, bár koránt sincs akkor hatalma, mint a római pápának.
A reformáció és az ellenreformáció megállt ugyan Kelet határánál, ám ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna hatással az ortodox egyház életére. Különösen a Nyugaton tanuló ortodox teológusok gondolkodását befolyásolta. II. Jeremiás konstantinápolyi pátriárka a lutheránusokkal volt kapcsolatban, egyik utóda, Lukaris Cyrill pedig nyíltan szimpatizált Kálvin eszméivel. Az ellenreformációnak különösen Ukrajnában volt sikere, ahol a kijevi pátriárka vezetésével – szokásaikat és istentiszteleti rendjüket megtartva – sokan visszatértek Rómához. Őket nevezzük ma görög katolikusoknak.
Az ortodox teológiában – akárcsak Vatikánnál – jelentős szerepe van a tradíciónak. Kelet szerint a Szentírás csak része az egyházi hagyománynak. Emellett fontos helyet foglal el a tapasztalat, különösen a személyes hittapasztalat, valamint a misztika. Ezt a célt szolgálják ki templomaikban a képek és az ikonok.
A 20. században az ortodox egyház (különösen a volt Szovjetunió területén) erős államhatalmi befolyás alá került. Akik ennek ellenálltak, azok többnyire börtönökbe, büntető táborokba kerültek. A behódolt egyházi vezetés igyekezett kiszolgálni a kommunista rendszert. A nemzetközi egyházi szervezetekben (Egyházak Világtanácsa, Keresztyén Békekonferencia) a rezsim rajtuk keresztül próbálta meg érvényesíteni céljait. A rendszerváltást követően az ortodox egyház mind Oroszországban, mind a szovjet utódállamokban, mind pedig a Balkánon visszanyert valamennyit régi befolyásából, sajnos vallási türelmetlenségéből is, így nehezen tolerálja a más felekezetekhez tartozókat.
Ortodox autokefál egyházak ma leginkább Oroszország, Görögország, Örményország, Ukrajna, Románia, Moldávia, Bulgária, Szerbia és Montenegró, Macedónia területén vannak meghatározó pozícióban, de jelentős a szerepük Ukrajnában, Egyiptomban, Szíriában és Libanonban is.
Az ökumenikus mozgalom
Amikor az ökumenikus mozgalomról van szó, akkor arra az egységmozgalomra kell gondolni, amelyek mindenek előtt a római katolikus egyházon kívül mentek végbe. Maga a mozgalom rendkívül bonyolult és sokrétű. Kezdeténél három nagy csoport játszott meghatározó szerepet: a különböző keresztyén egyesületek, a világmissziói konferenciák, illetve a vallásos szövetségek. Ezt megelőzően, illetve ezt követően Vatikánnak is voltak bizonyos egységtörekvései (különösen az ortodox egyházak, illetve az anglikánok irányába), ezek azonban más célt szolgáltak, mint a protestáns berkekben elinduló ökumenikus mozgalom.
A protestáns ökuménia csírái azokban a missziói kezdeményezésekben (mint pl. az Evangelical Alliance) és diákmozgalmakban keresendők, amelyek törekvései együttesen vezettek egy nemzetközi konferencia megszervezéséhez. Erre a világmissziói gyűlésre 1910-ben került sor Edinburghban, amely végül a modern ökumenikus mozgalom „alapító konferenciájának” számít. A törekvés atyja Nathan Söderblom (1866-1931), svéd evangélikus teológus volt. Az itt elinduló munka a későbbiekben a Life and Work (Élet és Munka), illetve a Faith and Order (Hit és Rend) mozgalmakban folytatódott. 1948-ban Amsterdamban létrejött az Egyházak Világtanácsa (EVT), de ugyanebben az esztendőben megalakult a Nemzetközi Keresztyén Egyházak Tanácsa (ICCC) is. Ez utóbbi szervezetet azért hívták életre, mert sokan nem értettek egyet azokkal a modernista nézetekkel, amelyek az Egyházak Világtanácsában döntő befolyással bírtak. Hasonló okok miatt kezdte el munkáját 1974-ben a Lausanne-i Világevangélizációs Társaság, amely szintén az Egyházak Világtanácsának egyoldalú állásfoglalásait bírálta.
Napjainkban a modern ökumenizmus zászlóvivője mindenek ellenére az Egyházak Világtanácsa, amely mára már nemcsak a protestáns egyházakat próbálja meg egyesíteni bizonyos célok érdekében, hanem helyet ad az anglikánoknak, az ortodoxoknak, sőt a római katolikusoknak és a nem-keresztyéneknek is. Teológiája, missziója az elmúlt évtizedek során jelentős változásokon ment át. Kezdetben az ún. evangelikál vonal volt túlsúlyban, később teret nyert a bibliai racionalizmus, a vallásos szocializmus, de nem idegen tőle a szinkretizmus (vallásos keveredés) sem. Fő irányvonalai ennek ellenére nem módosultak különösképpen.
Továbbra is fontosnak tartják az ige és a tett viszonyát, ám az ige hirdetése fokozatosan a háttérbe szorult (már nem misszióról, hanem jelenlétről beszélnek), viszont egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak a jó cselekedeteknek. Szerintük az egyház csak jelkép, nem formálhat véleményt, nem az a célja, hogy embereket
nyerjen meg Krisztus ügyének, hanem hogy magát a világot jobbítsa meg. Előtérbe kerültek a szociálpolitikai kérdések, szerintük Isten igazsága a szociális és politikai igazságokban kell, hogy megnyilvánuljon. A misszió helyét elfoglalta a párbeszéd, nemcsak a keresztyénekkel, hanem a más világvallások képviselőivel is. Ebből kifolyólag a teológiában az üdvuniverzalizmust hirdetik, amelynek alapján nincs kárhozat, sem pokol, mindenki üdvözülni fog.
nyerjen meg Krisztus ügyének, hanem hogy magát a világot jobbítsa meg. Előtérbe kerültek a szociálpolitikai kérdések, szerintük Isten igazsága a szociális és politikai igazságokban kell, hogy megnyilvánuljon. A misszió helyét elfoglalta a párbeszéd, nemcsak a keresztyénekkel, hanem a más világvallások képviselőivel is. Ebből kifolyólag a teológiában az üdvuniverzalizmust hirdetik, amelynek alapján nincs kárhozat, sem pokol, mindenki üdvözülni fog.Mivel az ökumenikus mozgalom lényegesen eltávolodott azoktól az eszméktől, amelyek az indulást meghatározták, így mind több evangéliumi keresztyén szakítja meg vele a kapcsolatot, és keres más utakat a közös munka, a közös szolgálat megvalósulása céljából. Ezzel szemben az ökumenizmus elérkezett egy olyan zsákutcába, amelyet szinkretizmusnak nevezünk, ahol minden vallás összekeveredik. Ez pedig törvényszerűen torkollik egy másik mozgalomba, amelyet úgy hívunk, hogy New Age.
New Age – az új vallás
A New Age (Új Kor) fogalmát nehéz meghatározni, mert nem egységes mozgalomról van szó, nem önálló vallás, hanem egy gyűjtőnév. A New Age tkp. ellenmozgalom, egy ellenkultúrát akar megteremteni, arra utal, hogy az ezredforduló táján az emberek kezdenek másképpen gondolkodni. Búcsút vesz a vallástól, a keresztyénségtől (amely szerintük a szekularizáció fő oka), és egy új korszak eljövetelét hirdeti. Nem kíván visszatérni a múlthoz, ennek ellenére gyökerei a régi mítoszokból, ősvallásokból fakadnak, miközben az ún. karizmatikus mozgalom megnyilvánulásaiból is bőséggel kölcsönöz. A misztikus, gnoszticista elemeket a modern filozófiával és ezoterikus tanításokkal elegyíti. Vissza akarja állítani a „harmóniát” a természet és az ember között. Ezért keresnünk kell a kapcsolódási pontokat, hisz amikor minden ellentét egybeforr, egy új, magasabb rendű állapotba kerülünk. Nagyon sokféle irányzatot foglal magába, mint ahogy „gondolkodói” is sokfélék. Van közöttük tudós (Carl Friedrich von Weizsäcker, Fritjof Capra), gondolkodó (Joseph Murphy, Marilyn Ferguson), de akad olyan teológus is, aki hellyel-közzel ide sorolható (mint pl. Hans Küng).
A New Age-nek két vallásos alapmeggyőződése van, a panteizmus és a monizmus. Lényege, hogy Isten mindenben benne van, semmiben sem különbözik tőlünk. Emellett jelen van az önistenítés, hisz gondolkodásának középpontja maga az ember. Köreiben gyakran esik szó új gyógyítási módszerekről (természetgyógyászat, bioenergetika, szellemgyógyászat), hisz rendkívül nagy fontosságot tulajdonít a testi-lelki egészségnek.A New Age általános mozgalom, nagyon sokféle formában jelenik meg, léteznek különféle kisközösségei, ám olykor látható módon nincs is jelen. Viszont át meg átszövi a közgondolkodást, az egyházi, társadalmi és politikai élet minden területét. Rendkívül nagy kihívást jelent a keresztyénség számára, hisz a nyugati kultúrát mindinkább a befolyása alatt tartja. Mivel nem tesz különbséget a jó és a rossz között, különösen is veszélyes!
Az egyházaknak különösen is nagy feladata felvenni a harcot az ilyen és hasonló jelenségekkel szemben, mert a Krisztusról szóló bizonyságtétel az, ami az embert elvezetheti az üdvösség útjára, a felismerésre, hogy egyedül az élő Isten mentheti meg őt. Az Úr Jézus maga is felkészítette övéit erre az eshetőségre, hisz több alkalommal is beszélt az utolsó idők jeleiről, amikor tévtanítók igyekeznek megtéveszteni, ha lehet, még a választottakat is!
