REFORMÁCIÓ
A pápai hatalom és tekintély megingásával egy időben a középkori keresztyén világ- és életnézetnek ellenfele támadt, mégpedig a reneszánszban, amelyet a tudomány és az irodalom oldaláról leginkább humanizmusnak szoktak emlegetni. Eszmevilágában a dogmatikus merevség ellenhatásaként az ókor filozófiájához tért vissza, az egyén kibontakozását tartotta elsődlegesnek. Követői külsőleg ugyan nem szakítottak az egyházzal, de belsőleg teljesen elidegenedtek tőle. Legnagyobb hatású képviselője ennek az iránynak a holland Desiderius Erasmus(1466 v. 1469-1536) volt, aki a későbbi reformátorokra is nagy hatást gyakorolt: a humanizmus tudományossága a reformáció egyik legerősebb fegyvere lett. Mivel a katolikus egyház beígért reformjai sorra elmaradtak, Róma egyre inkább a bűn fellegvára lett, az egyszerű nép körében nagy volt az elkeseredés – és a felgyülemlett indulatok végül több országban is (Németország, Svájc, Olaszország) fegyveres lázadásba torkolltak. A felkeléseket sok helyütt leverték, viszont elindult egy folyamat, amelyet már nem lehetett megállítani. Ez az út pedig az igazi reformációhoz vezetett!
Németország reformációja – Luther Márton (1483-1546)
Luther szegény parasztszülők gyermeke volt, aki egy fiatalkori élménye hatására belépett az erfurti Ágoston-rendbe. Itt azonban egyre több harca lett önmagával, a testi kívánságaival. Aszékta életet élt, sanyargatta a testét, mindhiába. Örök kérdése volt, hogyan találhatja meg a bűnös ember a kegyelmes Istent? Elkezdte olvasni a Bibliát, míg végül a Róma 1,17-ben megtalálta a választ: „Az igaz ember pedig hitből él.” Nem használt az önkínzás, nem számítottak még a jó cselekedetek: az igazságot (a megigazulást) Isten ingyen nyújtja nekünk az Úr Jézus keresztáldozatáért. Az így elnyert megigazulás parancsoló erő lett neki, hogy szembeszálljon az egyház vezetőivel. II. Gyula pápa, a római Szent Péter-templom felépítésére ún. bűnbocsátó cédulák árusítását engedélyezte. Aki ilyeneket vásárolt, a közhit szerint megrövidíthette szerettei szenvedését a tisztítótűzben! Luther az ellen és egyéb, számos más egyházi tévelygés, visszaélés ellen kiszögezte híres 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Ez a dátum (1517. október 31.) máig a reformáció ünnepelt emléknapja. Luther ekkor már a szentírás-magyarázat tanára volt a wittenbergi egyetemen, és a Biblia alapvető igazságait szembe állította egyháza tudatos tévelygéseivel.Tanításai csakhamar futótűzként terjedtek el egész Európában. X. Leó pápa (akit a magyar Bakócz Tamás ellenében választottak Vatikán első emberévé) végül kiátkozta Luthert, de a reformátor nyilvánosan elégette a pápai átokbullát. V. Károly német-római császár végül is birodalmi gyűlést hívott össze ellene Worms városában (1521). Itt felszólították tanításainak visszavonására, amire ő nem mutatott hajlandóságot. Válaszul birodalmi átok alá helyezték. Bölcs Frigyes szász választófejedelem azonban mellé állt és Wartburg várába vitette. A kényszerű szünetet Luther arra használta, hogy lefordította német nyelvre az Újszövetséget, amivel egyben megalapozója lett a német irodalmi nyelvnek. Később visszatért Wittenbergbe, ahol tovább tanított az egyetemen. 1525-ben kitört a német parasztháború, ami őt nehéz helyzetbe hozta, mert színt kellett vallania. Az Ige alapján megintette a parasztokat, de nem kímélte a mohó, kegyetlen földesurakat sem. Ez utóbbiaktól azt követelte, hogy teljesítsék a szegénynép jogos kívánságát. 1529-ben ismét le akartak számolni a reformációval Speyer városában, de Luther hívei tiltakoztak a császári önkény ellen. Ettől kezdve nevezték a reformáció híveit protestánsoknak (a latin protestare szó jelentése: bizonyságot tenni, tiltakozni).
Nagy megütközést szült, hogy Luther szakított a cölibátussal és feleségül vette az egykori apáca Bóra Katalint. Megtisztított egyházat akart, amely újjászületett emberekből áll. Nem rajta múlott, hogy ez nem valósult meg. Követőivel 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlés elé terjesztette hitvallásukat. Ezt Luther barátja és munkatársa, Melanchton Fülöp (1497-1560) szövegezte meg (az Ágostai Hitvallás máig hitvallása az evangélikus egyháznak). Melanchtonról zárójelben annyit, hogy levelezett Kálvin Jánossal, aki szintén helyeselte az Ágostai Hitvallást.
Luther Márton az egyetemes keresztyénségnek vitathatatlanul messze kiemelkedő személyisége volt. Megtalálta és hirdette Jézus Krisztus megváltó munkásságát, a bűnösökért bemutatott egyszeri, tökéletes keresztáldozatát, amelyért Isten bűnbocsánatot és örökéletet ajándékozott a hívőknek. Az általa indított reformáció hangsúlyozza a személyes megtérés és hit, valamint a belőle fakadó megszentelt élet fontosságát. Megszüntette a papi rendet, vallotta az igehirdetői szolgálat jelentőségét, a lelkészi tisztséget, ezen túlmenően az „egyetemes papságot”, ami sajnos a egyház történelmében mind máig sehol nem valósult meg teljességgel. Luther követői az evangélikusok, főként Németországban és a skandináv országokban élnek, de sokan vannak az Amerikai Egyesült Államokban is.
A református gyülekezetek valamivel később jöttek létre Németországban. A német református egyház története Heidelberghez, Pfalz fejedelemség fővárosához fűződik. III. Frigyes megelégelve a lutheránusok között Melanchton halála után kialakult zűrzavart, a kálvini reformáció felé fordult. Újraszervezte a heidelbergi egyetemet és a teológiai fakultásra két kálvini szellemű tanárt hívott meg: Ursinus Zakariást és Olevianus Gáspárt. Őket bízta meg, hogy írjanak a meglévő három, egymással ellentétben álló káté helyett egy olyan kézikönyvet, amely segít eligazodni a hitbeli dolgokban. Így született meg 1563-ban a Heidelbergi Káté. Frigyes halála után a reformátusok sok támadásnak voltak kitéve, később azonban ismét erőre kaptak.
Közben a lutheránusok szerettek volna maguk között egységet teremteni, ám próbálkozásuk visszafelé sült el. Miután ugyanis a többség nyilatkozatban utasította el a kálvinizmust, a mérsékelt lutheránusok áttértek református vallásra. Ez egyben a kálvinista irány erősödését és a református egyház helyzetének megszilárdulását eredményezte.
A fiatal János Kázmér uralkodó vágya az volt, hogy létrejöjjön egy kálvinista szövetség (1577-ben össze is gyűltek az angol, francia, pfalzi, holland, lengyel és magyar egyházi képviselők), ám a próbálkozás nem járt sikerrel. Helyette született 1581-ben az a kálvini hitvallásokat magába foglaló Harmonia Confessionum, amit Kálvin utóda, Béza Theodor (1519-1605)svájci teológus szövegezett meg.
Zürichi reformáció – Zwingli Ulrik (1484-1531)
Zwingli a német nyelvű svájciak reformátora volt. Bernben, Bázelben és Bécsben tanult, majd római katolikus lelkész lett belőle: a zürichi székesegyház igehirdetője volt. 47 éves korában abban a svájci belháborúban esett el, amelyet a protestánssá vált zürichiek vívtak a három római katolikus őskanton (Schwiz, Uri és Unterwalden) ellen (Kappeli csata). Ő volt az első olyan igehirdető, aki szabadon választott Ige alapján prédikált, a kötelező perikópa (előírás) helyett. Ez református hagyománnyá lett, mert Kálvin is átvette. Nagyhatású igehirdetései nyomán felvirágzott a zürichi gyülekezet élete, megtisztult a városi nép közerkölcse, eltiltották a szerencsejátékokat, büntették a nyilvános káromkodást, este kilenc órakor be kellett zárni minden mulatóhelyet. Zwingli találkozott Lutherral, a tanítást illetően csaknem mindenben megegyeztek, az úrvacsora tanításában viszont nem tudtak egyet érteni. Igen nagy hatással volt a reformáció magyarországi képviselőire is.Genfi reformáció – Kálvin János (1509-1564)
Kálvin Franciaországban született, de életének nagy részét a svájci Genfben töltötte hűséges lelki szolgálatban. Kitűnő tanuló volt, rendkívüli fogékonyságot tanúsított minden iránt, ami igaz volt és tiszta. Óriási emlékezőtehetségét haláláig megőrizte. Jól ismerte nemcsak a régi keresztyén szerzők latin nyelvű írásait, de a pogány latin írókat is. Mint párizsi joghallgató ismerkedett meg Luther műveivel és mivel részt vett a reformáció tanainak terjesztésében, menekülnie kellett Svájcba. Bázelben írta meg és adta ki élete fő művét, az Institutio religionis christianae-t (Tanítás keresztyén vallásra) 1536-ban. Író és tudós akart lenni, csendes életre vágyott, ám könyve egész Európában hamar ismertté tette nevét. A genfi egyház lelki tanítója lett Guillaume Farel [Farel Vilmos] rábeszélésére. Mindössze három évet töltött ebben a svájci városban, mivel a genfiek nem tűrték Kálvin szigorúságát, és Farellel együtt száműzték.Strassburgba ment, az ottani francia gyülekezet pásztora lett. Nyugalma azonban csak három évig tartott, mert a genfiek megbánva tettüket nyilvános bocsánatérés után visszahívták. 1564-ben bekövetkezett haláláig szolgált a városban, most már megszakítás nélkül. Példátlan ez az odaszánás, amellyel végezte sokrétű feladatát. Majdnem az egész Bibliát végig magyarázta, részben kommentárjaiban, részben a szószéki igehirdetéseiben. Hetenként többször is hirdette az Igét. Prédikációi úgy maradtak fenn, hogy gyorsírók jegyzetelték. Különösen szívén viselte francia honfitársainak a sorsát, akik hazájukban sokat szenvedtek hitükért. Genfben főiskolát alapított a leendő lelkipásztorok képzésére. A városban megszüntette a koldulást, de nagy gondja volt a szegényekre is. Nem tűrte a ledérséget, könnyelmű életet, az üres fényűzést. Meg is nősült, egy özvegyet vett el, három gyermekük azonban korán meghalt. A túlfeszített munka, a sokféle küzdelem korán felőrölte amúgy sem erős szervezetét. Megrendítő beszédben búcsúzott a városi tanácstól, bocsánatot kérve mindenkitől, akiket akaratlanul megbántott. Végakarata szerint jeltelen sírba temették.
Lelki és szellemi hatása felmérhetetlen, akárcsak a Lutheré. Mindketten világtörténelmet írtak. Kálvin lelki öröksége beleivódott az emberiség történetébe. Amerikát pl. azok az angol kálvinisták (puritánok) alapították, akik 1620 őszén családostól kivándoroltak az Újvilágba, mert hitükért üldözték őket. A világ egyik legnagyobb igehirdetője, C.H. Spurgeon saját vallomása szerint Kálvintól tanult a legtöbbet és magát „kálvinista baptistának” nevezte.
Itt kell megemlíteni, hogy a svájci reformáció két iránya, a Zwinglié és a Kálviné később úgy ötvöződött, hogy Zwingli utóda, Heinrich Bullinger (1504-1575)megírta az ún. Zürichi megegyezést (Consensus Tigurinus). Ez tartalmazza a közös úrvacsoratant. Bullinger írta meg a II.Helvét Hitvallást is (1566), amely a Heidelbergi Kátéval (1563) református egyházunk máig érvényes hitvallási irata (a református lelkészek esküvel fogadják meg, hogy a Szentírást a hitvallások értelmében magyarázzák). Történtek kísérletek a lutheri, valamint a helvét és kálvini reformáció kibékítésére, különösen Theodor Béza (1519-1605) tekintette szívügyének, azonban ez neki sem sikerült.
A református (kálvini) reformáció főleg a francia nyelvű Svájcban, Hollandiában, Skóciában, Amerikában és hazánkban, valamint Erdélyben terjedt el, illetve kisebb mértékben Csehországban. Kezdetben gyökeret vert Franciaországban is, de ott az ellenreformáció kegyetlenül visszanyomta.
Skót reformáció, John Knox (1505-1572)
Knox gazdag család gyermekeként született Skóciában. Glasgowban tanult, majd a teológia és filozófia professzora lett. Különösen az egyházatyák, Hieronymus és Augustinus voltak rá rendkívüli hatással. Megismerkedett a reformátorok írásaival is, amelyek végül megtérésre segítették (a lutheri reformáció érkezett először az országba, amelynek vértanúi is voltak: Georg Wishart, illetve Patrick Hamilton). Erőteljesen hirdetni kezdte az evangéliumot, s emiatt végül tanári állását elveszítette, majd börtönbe került. Hétévi gályarabság után szabadult, s Angliában lett prédikátor. VI. Edward király püspökséget ajánlott fel neki, amit ő visszautasított. A király halála után menekülésre kényszerült. Németországba és Svájcba utazott, ahol megismerkedett a kálvini reformációval és Kálvin buzgó híve lett. Genfi tartózkodása alatt néhány barátjával lefordította a Bibliát angol nyelvre. 1559-ben visszatért Skóciába.Nagyhatású igehirdetései nyomán sok helyütt összetörték és kidobálták a templomokból a képeket és szobrokat. Mozgalma egyre inkább terjedt, s a reformációt pártfogolta maga Erzsébet királynő is. Később összetűzésbe került az uralkodónővel, Stuart Máriával, ebből a párharcból azonban Knox került ki győztesen. Élete végéig keményen hirdette az evangéliumot. Sírján ez a felirat áll: „Itt nyugszik az a férfiú, aki sohasem félt emberi tekintetektől.” Utóda Andrew Melville lett, aki a presbiteri elv érvényesítéséért vívott harcában tűnt ki.
Anglia reformációja
Anglia, mint szigetország, mindig jobban elkülönült az Ókontinenstől, mint azt földrajzi fekvése indokolná. Ily módon a reformációnak is másképpen engedett teret, mint Nyugat-Európa többi országai. Itt már voltak előzményei a protestantizmusnak, mint pl. John Wiclyffe által vezetett lollardok mozgalma, illetve a William Tyndale (1492-1536) neve által fémjelzett lutheránus mozgalom. VIII.Henrik király kezdetben ellene volt a reformációs tanoknak, családi okok azonban arra késztették, hogy szakítson a római katolikus egyházzal. Függetlenített magát Rómától, önmagát kikiáltotta az egyház fejévé, Thomas Cranmer (1489-1556), lutheri hatás alatt álló humanista teológust pedig kinevezte az anglikán egyház vezető érsekévé (az anglikanizmus tkp. középút a római katolicizmus és a reformáció között).Cranmer kihasználta magas tisztségét, hogy megújítsa az egyházát. A Bibliát lefordíttatta angolra, megújította az istentiszteleti rendtartást, a gyülekezetet is bevonta az éneklésbe és imádkozásba. Később összeütközésbe került a katolikus Maria Tudor királynővel [Véreskezű Mária], aki börtönbe záratta és reformációs törekvéseinek visszavonására kényszerítette. A halálos ítélet elkerülésének reményében ő ezt meg is tette, mégis máglyára vetették. Halála előtt őszinte bűnbánatot tartott és hitet tett a reformáció mellett.
Az anglikán egyház helyzete megszilárdult, tartalmilag azonban megüresedett. Ennek ellenére egyre inkább előre tört egy valódi reformációi mozgalom, a puritánusok mozgalma. Ők lettek a tiszta tanítás valódi képviselői. A puritanizmus atyja John Hooper (1500-1555) volt, aki erélyesen szembeszállt a római katolicizmus külsőségeit továbbra is megőrző anglikán egyházzal. A mozgalom legfontosabb képviselője Thomas Cartwright (1535-1603) volt. A puritánok harcoltak a gyülekezetek függetlenségéért, a tiszta bibliai tanításért. A puritánus eszmék jelentősen befolyásolták Oliver Cromwell (1599-1658) forradalmát. Cromwell halála után az anglikán egyház újra megerősödött, aminek az lett a következménye, hogy a presbiteriánusok kiváltak, és önálló gyülekezeteket alkottak.
Másik mozgalom az independenseké (kongregacionalistáké) volt, akik Robert Browne (1550-1633) vezetésével 1581-ben Hollandiába menekültek. 1620-ban továbbmentek Amerikába (ők voltak a zarándok atyák), s alapították meg az Amerikai Egyesült Államokat. Egy harmadik csoport a baptistáké volt. Ők 1606-ban John Smyth vezetésével szintén Hollandiába menekültek, ahol az anabaptistákból lett mennonitákkal kerültek kapcsolatba. Hatásukra vezették be a felnőtt keresztséget.
Később visszatértek Angliába. Itt csatlakozott hozzájuk John Bunyan (1628-1688), aki a továbbiakban meghatározó szerepet játszott közöttük. Világhírű könyve, „A zarándok útja” az angol puritán gondolkodás jellegzetes terméke. Még egy csoport vált ki az anglikán egyházból, mégpedig a kvékereké. Vezetőjük George Fox (1624-1691) volt. Szigorú erkölcsök szerint éltek, de a Biblia tanítása mellett nagy fontosságot tulajdonítottak a vallásos megtapasztalásoknak. William Penn vezetésével később Amerikában saját államot alapítottak (Pennsylvania), ahol évtizedeken keresztül a kvékerek alapelvei érvényesültek
Holland reformáció
A kálvini reformáció történetének jelentős része Hollandiában játszódott. Már Luther fellépése előtt is történtek ezen a vidéken reformátori mozzanatok. A humanista, Rotterdami Erasmus nagy befolyásra tett szert hazájában a „bibliai humanizmus” terjesztésével. Luther iratait is először azokban a körökben kezdték olvasni, amelyek az ő hatása alatt álltak. Hinne Rode és Kornel Hoen voltak a reformáció első követői. Később Zwingli és Bullinger, majd Kálvin lett rájuk nagyobb hatással. Titokban gyülekezeteket hoztak létre, amelyek rövid időn belül létrehozták a saját presbitériumaikat. 1561-ben fogadták el hitvallásukat, a Confessio Belgica-t, amelynek szerzője Guido de Brés volt. Ezt követően azonban a reformáció híveit kemény üldözték, annál is inkább, mivel a Willem van Oranje [Orániai Vilmos] által vezetett szabadságharchoz csatlakoztak. A külső feszültségeket teológiai ellentétek fokozták. Sok református lelkész nem reformátori szellemben prédikált, hanem a legkülönbözőbb tanokat hirdették.
A Kálvin-ellenes körök szerették volna magukhoz kaparintani a hatalmat, s ehhez támogatást reméltek az államtól is. Ezeket az erőket Jakob Arminius (1560-1609), amsterdami lelkész fogta össze, aki később Leidenben lett teológiai professzor. A szabad akarat és a kegyelmi kiválasztás kérdésében azonnal összetűzésbe került a neves teológussal, Franciscus Gomarussal (1563-1641) A vita éveken át tartott, még Arminius halála után is folytatódott. Végül 1618-ban Dordrechtben nemzeti zsinatot hívtak össze, amely elítélte az armininusok (remonstránsok) tévelygéseit. Ők azonban nem fogadták el az itt meghozott ún. „dordrechti kánonokat”, ami végül egyházszakadáshoz vezetett. Hollandiában ma is több református egyház létezik.
Reformáció Franciaországban
A franciaországi Avignon hosszú éveken keresztül pápai székhely volt, éppen ezért az országban erős volt a római katolicizmus. A reformációt éppen ezért az elsők között ítélték el. Ennek ellenére Meauxban volt egy kis reformátori kör, amelyet Guillaume Farel, későbbi genfi prédikátor vezetett. Közéjük tartozott a humanista Jacques Lefevre d’Etaples, aki hamarosan lefordította francia nyelvre a teljes Szentírást. A reformáció híveit keményen üldözték, sokan életüket veszítették, mások menekülni kényszerültek, mint a zsoltáríró Clemens Marot. Ennek az üldözésnek estek áldozatul a Dél-Franciaországban élő valdensek is. Az üldözötteket Svájcban fogadták be, többen közülük a genfi teológián tanultak, s mint lelkészek tértek vissza hazájukba. Ennek köszönhetően újra alakultak protestáns gyülekezetek, s rövid időn belül jelentős befolyásra tettek szert a társadalmi életben. 1559-ben megszületett a Confessio Gallicana, a francia reformátusok hitvallása, amelyet állítólag maga Kálvin szövegezett meg. Ezt követően virágzásnak indult a gyülekezeti és egyházi élet, ám a reformáció vívmányait hamarosan eltiporta a véres ellenreformáció.
A skandináv országok reformációja
Svédország. A reformáció sok országban erős ellenállást váltott ki és sok véres áldozatot követelt. A skandináv országokban az egész folyamat viszonylag nyugodtan zajlott le. Svédországban Luther tanainak első hirdetője Olav Peterson (1493-1552) volt. Németországban tanult, s mivel Wittenbergben is megfordult, lelkes követője lett Luthernek. Teológiát tanult – Melanchtont hallgatta – s miután hazatért Strengäs káptalanjának lett a kanonoka. Hirdette a reformáció eszméit, ami miatt sok támadás érte. Ennek ellenére lelkes terjesztője volt az evangéliumnak. 1524-től a király Stockholmba rendelte, ahol hét esztendeig írnokoskodott, közben a nagytemplomban prédikált. Ezzel egy időben lefordította svéd nyelvre az Újtestamentumot. 1531-tőlé a király kancelláriusa volt, majd kegyvesztett lett, halálra is ítélték. Később kegyelmet kapott, s előbb Upsalában, majd Stockholmban lelkészkedett. Haláláig hűséges hirdetője volt az evangéliumnak.
Finnország. Szintén Melanchton előadásait hallgatta egy fiatal finn egyetemi hallgató, Agricola Mihály (1510-1557). Személyes kapcsolatban állt Lutherrel, s a vele való találkozás indította arra, hogy lefordítsa az Újtestamentumot finn nyelvre. Miután hazatért, a turkui iskola rektorává nevezték ki. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az evangélium közvetítésében, valamint a fiatal teológiai hallgatók nevelésében. 1554-től Turku püspökévé választották, s ebben a minőségében is rengeteget tett a reformáció eszméinek terjesztéséért. Számos könyvet írt, ő alapozta meg a finn irodalmi nyelvet.
Norvégia és Izland. Norvégiában a dán reformációval egy időben kezdtek terjedni a reformáció eszméi. Itt is Luther tanításai leltek kedvező talajra, akárcsak az északi szigetországon, Izlandon. A Szentírást már a 16. század elején lefordították a nemzet nyelvére, és egyre több protestáns gyülekezet jött létre. Norvégia és Izland lakossága ma is zömében az evangélikus egyház tagja.
Dánia. Dániában viszonylag korán terjedni kezdtek Luther eszméi, ami annak is köszönhető volt, hogy az uralkodóház támogatta a reformáció törekvéseit. Az Újtestamentumot már 1523-ban lefordították dán nyelvre. Különösen Jon Tausen jeleskedett az evangélium terjesztésében, aki később Koppenhágában lett lelkész. A katolikus püspököket elűzték, a papi javadalmakat szétosztották az evangéliumi egyházak között. A megkezdett reformációt Johann Bugenhagen végezte be, aki a lutheránus egyházat megszervezte, s újjáalakította a koppenhágai egyetemet.
Reformáció más európai országokban
Lengyelország és a balti országok. Először a lutheri reformáció tanításai kezdtek terjedni az országban, főként Sziléziában. A Nyugat-Európában tanuló lengyel diákok közvetítésével hamarosan Kálvin és Zwingli eszméi is eljutottak. A mozgalom legmarkánsabb alakja Jan Laski volt, aki Angliában került kapcsolatba Cranmerrel és Bucerrel. Ő szervezte meg a református egyházat, s lefordította lengyel nyelvre a teljes Szentírást. Báthory István uralkodása alatt a protestánsok egyenlő polgárjogot nyertek a katolikusokkal, később az ellenreformáció idején azonban számuk jelentősen megcsappant.
Csehország és Szlovákia. A cseh és morva testvérek örömmel fogadták Luther tanításait, viszont nem tudták elfogadni az úrvacsoráról vallott tanait. Éppen ezért később sokan közülük a kálvini reformációhoz csatlakoztak, ami megoszláshoz vezetett. 1575-ben a Confessio Bohemica megjelenése után közeledtek az álláspontok, végül azonban a kálvini irány kerekedett felül. Ugyanakkor Szlovákia területén inkább Luther tanításai voltak népszerűek, a lakosság jelentős része ma is evangélikus.
Spanyolország és Portugália. Itt is alakultak evangéliumi gyülekezetek. Főként a nemesek és a polgárság volt fogékony az új tanítások iránt. A reformáció hívei közül sokan szenvedtek hitükért, mint Juan de Valdés, többen pedig, akárcsak Juan Diaz, mártírhalált haltak. Már 1543-ban megjelent a spanyol nyelvű Újszövetség, majd hamarosan a teljes Biblia Casiodoros de Reine fordításában (a spanyol protestánsok ezt a fordítást használják a mai napig). A mozgalom átterjedt a szomszédos Portugáliára is, az inkvizíció azonban mindkét országban „hatékony munkát végzett”, szinte teljesen megsemmisítette a reformáció egyházait.
Olaszország. Az itt élő valdensek azonnal csatlakoztak a reformáció kálvini ágához, s ezek a gyülekezetek azóta is fennállnak. Sok olasz reformátor külföldön ténykedett, mint pl. Pietro Martire. A mozgalom későbbi vívmányait az ellenreformáció könyörtelenül elsöpörte, Itália lakosai ma zömében római katolikusok.
Horvátország és Szlovénia. A horvátok között (elsősorban Szlavóniában) Sztáray Mihály, laskói prédikátor kezdte hirdetni az igét, a reformációt azonban ezen a tájon 
leghatásosabban a Luther-tanítvány, Matija Vlačić Ilirik [Matthias Flacius vagy Vlasics Máté] képviselte. Rajta kívül Modrus püspöke említendő, aki az Isztriai félszigeten hirdette az evangéliumot. Az ország jelentős része protestánssá lett, az ellenreformáció azonban itt is „eredményes” munkát végzett, akárcsak Szlovéniában. Ez utóbbi helyen Primoľ Trubar volt az új tanítások jeles hirdetője, több gyülekezetet alapított, és hatására a szlovének jelentős része protestánssá lett.***
A többi európai országban a reformáció nem tudott hatással lenni. A balkáni államokban, Örményországban és a cári Oroszországban az ortodoxia szilárdan tartotta magát, Albániában és Boszniában pedig az iszlám volt rendkívül erős befolyással.
